a kibaszott világ
Myanmar
Bede Márton - Akit egy kicsit is érdekel a világ, annak egészen biztosan van kedvenc diktatúrája. Vannak a latinbuzi Kuba-barátok, Észak-Korea mindenből a legdurvábbat választó rajongói, az Amerika-gyűlölők, akik direkt Iránnak drukkolnak, és még vagy tucatnyi kisebb fanklub. Van azonban két ország, amelyik soha nem vonzza a divatdrukkereket. Az egyik Zimbabwe, hiszen Robert Mugabe klasszikus vérszomjas őrült, ám a fehér ember valahogy nem hajlandó tudomást venni eredményeiről, és a tipikusan undorító imperialista világkép szerint képtelen elfogadni, hogy egy néger európai segítség nélkül is képes lehet ilyen borzalom létrehozására. A másik pedig Myanmar (a hülyéknek Burma), az ország, amelyről az amatőrök azt sem tudják, hogy a világ egyik legrohadtabb rezsimjének ad otthont, és valamiféle Thaiföld-lightnak képzelik, ahol a nők pingponglabdákat lődöznek a vaginájukkal, a férfiak pedig mind transzvesztiták vagy kismotor-kölcsönzők. Pedig dehogy: Myanmar nem csak hogy diktatúra, hanem talán az egyetlen olyan ország a világon, ahol nem valamiféle idegen ideológiára hivatkozva erőszakolják meg a hatalom pribékjei a nőket és végzik ki a férfiakat, és amelynek vezetői nem szőnek világuralmi terveket sem. Myanmarban lárpurlár van katonai rémuralom, az uralkodó tábornokokat pedig csak a saját vérengző és tolvaj akaratuk vezérli, meg a szerencseszámuk. Tényleg a szerencseszámuk.
Mindenki ismeri azokat szellemtelelen internetes toplistákat, hogy „tíz tuti jel, hogy a feleséged mással hál”, meg „tíz tuti jele annak, hogy hamarosan kirúgnak a munkahelyedről”. Ha lenne olyan, hogy „tíz tuti jel, hogy az országod el van baszva”, azon a listán egészen biztosan ott lenne, hogy a) az országodnak nincs fővárosa; b) az országodnak nincs neve és c) az országodról a legtöbb útikönyvkiadó nem ad ki kötetet, nehogy valaki betegye a lábát abba a pöcegödörbe. Myanmar mindhárom feltételnek megfelel, és ezek tulajdonképpen csak a szórakoztató menüpontok, ami ezen túl van, sokkal szörnyűbb.
Az, amit ma Myanmarként ismerünk, sokáig mindenféle, a jelen szempontjából teljesen irreleváns királyságok martaléka volt, egészen a XIX. század végéig, amikor a britek hazudozás, aljas cselek, háborúk és gyilkosságok árán meghódították az egészet. Több évtizedes gyarmati uralom következett, ami szintén nem volt túlzottan érdekes, hiszen az élet a megszokott forgatókönyv szerint zajlott: a fehérek délre berúgtak, a barnák meg a sárgák pedig dolgozhattak a rizsföldeken amíg csak világos volt. Illetve a legjavuk lehetett intendáns meg számadó juhász, a tehetségesebb gyerekek pedig elmehettek Angliába egyetemre. Ebből később baj lett, mert a bentlakásos brit iskolák általános homoszexualizációja helyett ezek a kiugrott burmaiak inkább függetlenségről, nemzeti egységről és szocializmusról álmodoztak. Ennél is nagyobb baj volt azonban – már nem a britek szempontjából, hiszen náluk jobban etnikumot etnikum ellen kijátszani kevesen tudtak, hanem Myanmar/Burma jövőjére nézve -, hogy ezen a hét magyarországnyi területen sokkal több nemzetiségnek kellett osztoznia, mint amennyi Radovan Karadzsics második törvénye („minden kiszorított idegen a súlyából annyit veszt, amennyi az átlagos tömegsír térfogata”) szerint képes megosztozni egy meglehetősen lepukkant földdarabon.
Myanmar a lejtőn akkor indult el igazán lefelé, amikor a britek a második világháború után leléptek az országból. Minek is maradtak volna ott, ahol a hülye lakosság a háború alatt a jobb élet reményében inkább a japánokkal játszott össze az európai gyarmatosítók ellen, aztán pedig kurvára meglepődött kollektíve, amikor hirtelen még rosszabb lett. 1948-ban tehát az ország Burmaként függetlenné vált, aminek a legjobban azok a brit közalkalmazottak örülhettek, akik végre hazamehettek ebből a meleg, párás, a korona gyarmatai közül messze a legtöbb bűnesetet produkáló nyomortanyából. És örültek azok a britek által kinevelt korlátolt, ám agresszív kishivatalnokok és hadnagyocskák is, akik végre átvehették a hatalmat honfitársaik felett.
A gyarmati uralom ellen szervezkedő burmaiak közül messze az az Aung San volt a legjelentősebb, aki diákvezérként kezdte, majd rövid karrierje során nacionalista, kommunista, japán- és angol-barát egyaránt volt. Karizmatikus vezető volt, akivel az országa talán vihette is volna valamire, ám amikor már a britekkel tárgyalgatott a dekolonizáció technikai részleteiről, 1947 júliusában eltették láb alól. A britek gyorsan felakasztották a hivatalos tettest, azt az U Sawt, akinek politikai riválisként nyilván volt is köze a gyilkossághoz, viszont sürgős kivégzésével a gyarmat fehér urai megakadályozták, hogy kiderüljön, valószínűleg ők is benne voltak a bizniszben.
Aung San halála után a független Burma vezetője egykori harcostársa, U Nu lett. (A burmaiaknak azért van mind ilyen hülye nevük, mert az U nagyjából a japán –szan megfelelője, és mindenkinek a neve elé odabiggyesztik, aki vitte valamire. Az utóbbi ötven évben az egyetlen valamire jutó burmait, az 1961-től tíz évig ENSZ-főtitkárkodó U Thant neve például eredetileg szimplán Thant volt.) Az ország azonban a britek kivonulása után hamar olyan állapotba került, hogy azt egy nála lényegesen tehetségesebb kiskirály sem bírta volna rendben tartani.
Burma azon szerencsétlen országok közé tartozott (és tartozik persze ma is, immár Myanmarként), amelynek lakossága bonyolultabb etnikai összetételű, mint az 1984-es szarajevói téli olimpia szervezőbizottsága. A népesség nagyjából hetven százalékát kitevő bamarok mellett vannak még itt shanok, karenek, rakhinok, chinek, kachinok, nagák, monok, kínaiak, indiaiak, és még egy rakás csoport, amelyek problémáit az aktuális burmai kormány mindig úgy igyekszik megoldani, hogy egyszerűen el sem ismeri a létezésüket. A kirakóst tovább bonyolítja, hogy míg a bamarok többnyire buddhisták, addig a többiek között van bőven keresztény és muszlim is. Abban a pillanatban, amikor Burma függetlenné vált, az ország gyakorlatilag egyből darabjaira is hullott, az egyes kiskirályságok határai pedig természetesen egybeestek az ország etnikai térképének választóvonalaival. U Nu képtelen volt úrrá lenni a helyzeten, és a dolgát csak nehezítették a Kínából átmenekülő, szétvert Kuomintang-seregek, valamint az egyre erősödő burmai kommunisták. 1958-ban inkább át is adta a hatalmat hadügyminiszterének, a kemény kezéről ismert Ne Winnek. A tábornok 1960-ban még belement a választások kiírásába, ám a győztes U Nut már csak két évre engedte vissza a hatalom közelébe. 1962-ben katonai puccsal minden hatalmat magához ragadott, majd nekikezdett a szocializmus jellegzetesen burmai változatának felépítéséhez.
A szocializmusban az a jó, hogy hiába volt közös a forrás, a világ különböző pontjain simán lehet a helyi viszonyokra alkalmazni. Castro cukornád-ültetvényeitől Enver Hodzsa bunkerein át Pol Pot rizsföldekre hajtott értelmiségieig Marxot mindenki úgy használta, ahogy csak kényelmes volt. Ne Win a nacionalizmus és szocializmus klasszikus kombinációját választotta, ami azonban igazán érdekessé tette népnyúzó társadalmi kísérletét, az a buddhizmus hivatalos ideológiává emelése volt. Amikor a vallásbuzik azzal érvelnek, hogy egy fiktív figura szervezett keretek között imádása nem feltétlenül vezet tömeggyilkosságokhoz, hiszen bár a világ szinte összes vallásának története tele van a másik ember belének kiontásával, de van legalább egy kivétel, a békés buddhisták, akik a légynek sem tudnának ártani, és így ők egyedül mentik meg az összes felekezet becsületét, na akkor emlékeztessük őket Ne Win 25 éves burmai szeretetkampányára.
Mint minden rendes rémuralkodó, Ne Win is pontosan tudta, hogy az első lépés a szabad garázdálkodáshoz országa totális elszigetelése. 1962-től kezdve külföldiek csak nagyon nehezen léphettek Burmába, aki pedig már korábban betette a lábát, az hamarosan vinnyogva szaladt hazáig. A kínai és az indiai kisebbség elleni pogromok mindig nagyon jól jöttek, amikor az ország éppen szarban volt és emelni kellett egy kicsit a közhangulaton, márpedig Burma a hatvanas évek közepének viszonylagos rendje után mindig jó mélyen szarban volt. A szocialista államosítások hamar tönkretették az országot, amely egykor a világ legnagyobb rizsexportőre volt, ráadásul kőolajjal és gázzal is meglehetősen jól el volt látva. A nyolcvanas években már a legtöbb fogyasztási cikket csak jegyre lehetett kapni, inkluzíve a benzint. A feketegazdaság és az ország határai mentén a csempészipar természetesen gyorsan szárba szökkent, és a herointermelés révén végre valami olyat is sikerült találni, amiben még egy burmai is sikeres lehetett.
A Vietnam, Laosz, Thaiföld és Burma között megosztott arany háromszögben mindig is termesztettek ópiumot, a nagy biznisz azonban csak akkor kezdődött el, amikor a Kínából a kommunizmus elől idemenekült bűnözők vették át a terepet. Közülük a legnagyobb a legendás Khun Sa, a Halál Hercege, Ázsia Escobarja volt. Khun Sa kispályás ópiumkereskedőként kezdte, a nyolcvanas évekre azonban már ő volt a burmai heroinszállítmányok királya. Az ő irányításával lett az ország Afganisztán mögött a világ második legnagyobb heroinexportőre, amiben cseppet sem zavarta, hogy az amerikaiak hülye drogellenes háborújának sokáig ő volt az elsőszámú közellensége. Amikor megunta az ipart, egyszerűen kiegyezett a burmai kormánnyal, ma pedig békés nyugdíjaséveit tölti Yangonban. Az ipar azonban nélküle is megy tovább, sőt, az utóbbi években a Khun Sa helyét vezető drogbáróként átvevő Wei Hsueh Kang még diverzifikálta is a portfóliót. A myanmari hadsereg hathatós segítségével több tucat amfetamingyárat épített a thai határ mentén, hogy kielégítse az egyre növekvő ázsiai piac igényeit. Ha legközelebb Thaiföldön jársz és betépsz valami hülye tengerparti acidpartiban, legalább tudni fogod, hogy a bogyód melyik diktatúrának köszönheted.
A drogból származó bevételeket ugyan a Ne Win és barátai rendesen megcsapolták, ám vagyonukból természetesen semmi nem jutott el az Ázsia legszegényebbjei közé tartozó burmaiakhoz, a tábornokoknak muszáj volt valamit kitalálni. (Csak hogy világos legyen, milyen élete volt a legtöbb burmainak a nyolcvanas években: sokan inkább a szomszédos Bangladesbe menekültek át). 1987-ben Ne Win kikérte személyes jósa véleményét, és arra jutott, hogy alapjaiban reformálja meg országa gazdaságát, mégpedig szerencseszáma, a kilences segítségével. Így hát egyetlen tollvonással kivonta a forgalomból a legnagyobb bankjegyeket, az 50 és 100 kyatos papírpénzeket, és helyettük bevezette a 45-ös és a 90-est, hiszen Burma minden bajának azonnal meg kellett oldódnia, ha a hülye tízes számrendszer helyett átállnak a kilencesre.
Ne Win azonban elszámította magát, mivel a már korábban is többször fellázadó diákok és szerzetesek egyesítették erejüket mindazokkal, akik idegesek lettek attól, hogy vagyonkájuk egyik napról a másikra teljesen értéktelenné vált. 1988 8. hónapjának 8. napján megkezdődött Burma 1956-ja, a dátum kiválasztásában minden bizonnyal az is szerepet játszott, hogy az ellenzék abban bízott, Ne Winre majd ráhozza a frászt a bamarok által hagyományosan szerencsétlen számnak tartott nyolcas. Nem hozta, sőt, miután néhány hét tökölés után az ekkor már csak a háttérből irányító Ne Win emberei vérbe fojtották a felkelést, megkezdődött Burma történelmének legújabb és egyben legborzalmasabb fejezete.
Kezdésként Ne Win végleg a visszavonult, és átadta a hatalmat a hozzá hasonlóan kevéssé demokrata, nálánál viszont lényegesen brutálisabb tábornokoknak, akik a csudás nevű Állami Jog és Rend Helyreállító Bizottságba tömörültek. A hatalom gyakorlatilag arctalanná tétele zseniális ötlet volt, ettől az egész rendszer csak még ijesztőbb lett. Az ÁJRHB – angolul SLORC – első lépései között volt az ország nevének megváltoztatása a szerintük gyarmati felhangú Burmáról Myanmarra. Az Egyesült Államok a névváltoztatást arra hivatkozva nem ismeri el, hogy nem volt mögötte a burmai (vagy myanmari?) népakarat, és ezért a mai napig ragaszkodik a Burmához.
A SLORC-nak hamarosan olyan veszéllyel kellett szembenéznie, amivel Ne Winnek soha: jól szervezett, céltudatos ellenzékkel. A Nemzeti Liga a Demokráciáért az 1988-ban szétvert seregek romjain alakult, vezetője pedig Aung San lánya, Aung San Suu Kyi lett. Az erőteljes ellenállás meglephette a tábornokokat, akik néhány hónapra elvesztették a lábuk alól a talajt, és teljesen összezavarodtak. Először is kitalálták, hogy Myanmarban vége a szocializmusnak, lesz szíves mindenki áttérni a piacgazdaságra. A váltás gyorsan ment, a viszonylag ideológiamentes, a korrupcióra, a kenőpénzekre és a feketepiacra épülő gazdasági rendszer máig virágzik az országban. Ezután 1989-ben házi őrizetre ítélték Aung San Suu Kyit, aki az utóbbi 17 évből 11-et bezárva is töltött. Végül pedig mind a myanmariak, mind széles e világ legnagyobb meglepetésére szabad választásokat írtak ki.
1990-ben a választásokat közel 80 százalékos eredménnyel az NLD nyerte, ám ekkor végre megjött a tábornokok jobbik esze, és nevetséges alkotmányügyi problémákra hivatkozva inkább cseszték átadni a hatalmat. A világ ekkor kicsit elkezdett aggódni Myanmarért, Aung San Suu Kyiból pedig a post-Mandela korszak legismertebb lecsukott ellenzéki vezére lett, aminek eredményeként 1991-ben Nobel-békedíjat kapott, később pedig – mintha addig nem szenvedett volna eleget – a kibaszott U2 egyik videóklipjében is főszerephez jutott. A tábornokok azonban csak kacagtak a nemzetközi kesergésen, és nekiálltak rémuralmuk megszilárdításának.
A SLORC kétségtelenül legokosabb húzása az volt, hogy 1990-től elkezdtek tárgyalgatni az addig évtizedeken át a yangoni kormány ellen gerillaháborút folytató, etnikai alapon megszervezett kis hadseregekkel. Ilyenekből tucatnál is több volt, és sokuk vezetője hajlandó is volt letenni a fegyvert, sőt, akár át is állni a kormánycsapatok oldalára, amiért cserébe a bamar tábornokokkal együtt húzhattak hasznot a drogból, a féldrágakőből vagy abból, ami éppen az ő népük által ellenőrzött területen megtermett. Voltak természetesen olyan gerillák is, például a karenek, a shanok és még jónéhány kisebb, a dzsungelekben néhány kalasnyikovval és egy tál csótányos rizzsel éveket kibekkelő csapat, akik nem voltak hajlandóak lefeküdni a tábornokoknak. Rájuk aztán teljes erővel csapott le a SLORC és asztrológusaik dühe.
Myanmarban másként gondolkodónak lenni nem az a kimondott leányálom. Illegális propagandaanyag birtoklásáért simán lehet húsz év börtönt kapni, független bíróságok nem léteznek, az ítéleteket a letartóztatásokat is bonyolító hadsereg osztja ki. A legszebb sztálinista hagyományoknak megfelelően az országban azt a bamart is nyugodtan örökre el lehet tüntetni, akiről a tábornokok sem tudják, hogy pontosan mit követett el, ez azonban még mindig semmi a renitens myanmari etnikai kisebbségek sorsához képest, amivel valószínűleg még a kongói dzsungelben megerőszakolt és megzabált pigmeusok sem szívesen cserélnének. Elsősorban azért, mert a fene sem tudja, hogy pontosan mi történik a renitens myanmari kisebbségekkel.
1990 óta a SLORC meglehetősen jól titkolja, hogy mit is csinál a myanmari hadsereg – amely mellesleg a világ 15. legjobban finanszírozott fegyveres ereje – az ország eldugott szegleteiben. Külföldi ezekre a vidékekre nem teheti be a lábát, így híreket csak a thai határon átszökő szerencsétlenek tudnak hozni arról, hogy mit követnek el éppen a sorstársaikon. Elsősorban tömeggyilkosságokat, kényszermunkát és etnikum-higító megerőszakolásokat, és ezúttal biztosak lehetünk abban, hogy nem csak a külföld szimpátiáját elnyerni próbáló ügyes píárról van szó. Az általam olvasott egyetlen olyan cikk, amit az elzárt területek mélyére bejutó nyugati újságíró írt, a dzsungelben elrejtett koncentrációs táborokról és a gulagnál valamivel rosszabb körülményekről szólt.
1997-ben a SLORC valamilyen rejtélyes okból a tényleg roppantul jól csengő Állami Béke és Fejlesztési Tanácsra, SPDC-re változtatta a nevét, módszerein azonban egy cseppet sem finomított. Sőt, a tábornokok belső játszmáinak jelenlegi állása szerint az ebben a mezőnyben is keménykezűnek számító szárny került hatalomra, Than Swe tábornok vezetésével. Aggódnia nincs miért, hiszen a Délkelet-Ázsiában döntő szavú kormány dacosan kitart a myanmari kormány mellett, bármennyit is sír az USA, az ENSZ és Aung San Suu Kyi.
Myanmar mára a régió legszegényebb országa, olaj nincs, az áram még a legnagyobb városokban is teljesen megbízhatatlan. A lakosság jelentős része gyermekeinek árusításából él, a kisfiúkból katona, a kislányokból kurva lesz. A SPDC-nek esze ágában sincs bármilyen engedményt tenni a demokrácia felé, sőt, minden jel arra mutat, hogy a tábornokok hosszú időre terveznek. Időtlen idők óta minden magára adó burmai hatalom új fővárost épített magának, a tábornokok csillagjósai pedig úgy ítélték meg, hogy a költözködés akkor lesz szerencsés, ha 2005 november 6-án pontosan reggel 6:37-kor kezdődik meg. Than Swenek azonban minden bizonnyal a 11-es a szerencseszáma, mivel az igazi nagy mozgolódás csak öt nappal később indult be. A 11. hónap 11. napján 11 órakor 1100 katonai jármű indult el Yangonból 11 minisztériumot és 11 hadtestet szállítva magával. Az úti cél az új fővárosnak kiszemelt Naypyidaw volt, és a menetet az sem állíthatta meg, hogy ott ekkor tulajdonképpen még nem volt semmi. Az építkezés ma is folyik, és nagyon úgy tűnik, hogy a tábornokok nem azért vágtak bele a költözésbe, mert mindenáron az isten háta mögött élni, hanem inkább csak le akartak lépni Yangonól, ahol túl sok volt az ellenzéki és egyébként is könnyebben sebezhető lett volna egy esetleges amerikai invázió esetén. Naypyidawba viszont nyilván maga Rambo sem merne belépni. A példa nem véletlen, a hamarosan leforgatandó Rambo IV. sztorija szerint Sly Stallone a gonosz burmai hadsereg által elrabolt keresztény misszionáriusok kiszabadítására indul majd. Mert nincs a világon másik ország, amelyik kellően elcseszett lenne John Rambónak.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
