Keleti eredetû cicák. Az õsi legenda szerint ez a fajta egy kék szemû istennõtõl, Cun Kiang Szetõl származik. Egyszer valamikor régen ugyanis haramiák támadtak meg egy õsi burmai kolostort, s a nagy kavarodásban a szerzetesek macskája az istennõ szobra elõtt termett: "bundája bearanyozódott, szeme az istennõ szemének kékjét vette fel, mancsai pedig kifehéredtek". Isteni csoda történt! A kolostor összes macskája "szent színekben" kezdett pompázni, s a csodától felbuzdult szerzeteseknek sikerült visszaszorítani a haramiákat. Réges-régen Burmában kizárólag csupán a gazdagok - és a kolostorok - tartották, és szent állatként tisztelték. Minden egyes cicának külön "szolgája" volt, akit bizony szigorúan megbüntettek, ha nem gondozta kellõ szakértelemmel és szeretettel az állatot. Nos, lehet, hogy mindez csupán legenda, a valóság viszont az, hogy a burma eredete meglehetõsen vitatott. Igaz, hogy régi, XV. századból való thaiföldi könyvekben olyan utalásokra, illetve ábrázolásokra bukkantak, amelyek a burma macskára hasonlítanak, mégsem állíthatjuk egyértelmûen, hogy a fajta teljes egészében onnan származik. Az történt ugyanis, hogy 1930-ban egy Wong Mau nevû barna keleti nõstény került az Egyesült Államokba Burmából, amelyet azután - jobb híján! - sziámi kandúrral pároztattak. Így született meg a burma macska - Amerikában! Ideális kedvenc. Hívei szerint értelmesebb, mint sok más fajta. Rendkívüli módon kötõdik az emberhez. Humoros, vidám, aktív cica. Elfogult tenyésztõi szerint, ha valaki olyan macskára vágyik, amelyik a világ végére is elkíséri - akkor feltétlenül burma macskát válasszon. Teste erõs és izmos; jóval súlyosabb, mint amilyennek látszik. Barna, kék, csokoládészínû, lila, vörös, barna-teknõc, csokoládé-teknõc és lila-teknõc változatban tenyésztik.
|